A kihűlt mátrix

János mozdult volna, de a hevenyészett áthidalás lámpája hirtelen elaludt. A pulzusmérő kijelzőjén a vibráló zöld ív egyetlen egyenes, mozdulatlan vonallá simult. A fémes sercegést mély, monoton sípolás váltotta fel, amely megtöltötte a 14-es fülke szűk sötétjét.
Ilona néni mellkasa nem emelkedett többet. A görcsösen szorító ujjak elernyedtek, János kérges tenyere a takaró hidegére csúszott. Az idős asszony szeme nyitva maradt, de a tekintetéből kiveszett az a távoli, szabad világot idéző melegség. A test feladta a küzdelmet; a túlterhelt hálózat eltérített energiája csupán átmeneti szikra volt a végső kihűlés előtt.
– Nagymama… – nyögte Alinda, s a hangja nyomtalanul elhalt a falak között. A lány a bejárati acéllemeznek dőlt, miközben a fali panel sárga jelzőfénye vészjósló ütemben villogni kezdett.
A kolónia központi rendszere nem ismert gyászt, csak hiányt a mátrixban. A falba épített hangszóróból száraz, szintetikus kattanás után gépi ítélet szólalt meg: „84-es számú alany biológiai aktivitása megszűnt. A szektorális újrahasznosítási protokoll harminc másodpercen belül indul. Kérjük a fülke kiürítését.”
János lehunyta a szemét, majd lassú mozdulattal lesimította az asszony szemhéját. A könnyek büntetést vontak volna maguk után – a kolónián a halál nem tragédia volt, hanem egy selejtes alkatrész eltávolítása a gépezetből.