A tiltott érintés ára

János G534 mély lélegzetet vett, majd a megperzselt konzol mellett állva megtörölte gépzsíros kezét a munkásruhája szélén. Tekintete a fekhelyen pihenő idős asszonyra szegeződött. A csövön átirányított áram halk sercegéssel táplálta a monitorokat, s a férfi szája szélén halvány mosoly jelent meg – az a fajta elfojtott melegség, amit a kolónia falai között már évtizedek óta szigorúan büntettek.
– Megőrültél, G534-es? – szigorodott meg váratlanul a nagymama hangja. A gyenge testből feltörő szavak kemények és elutasítóak voltak, pontosan úgy, ahogy azt a kolónia szabályzata megkövetelte. – Egy selejtes alanyért kockáztatod a dinamóideidet? Az energia eltérítése a törvények szerint súlyos szabotázs!
– Nem a szabályzatnak szereltem, Ilona néni – mondta halk, de szilárd hangon János, s közelebb lépett a fekhelyhez. – Hanem magának. Sosem a kvóták miatt jöttem be a 14-esbe.
– Nincs „Ilona néni”! Csak az egységek vannak! – vágta rá nyersen az idős asszony, s elfordította a fejét, nehogy a férfi lássa a szeme elhomályosulását. Ám miközben szigorú arccal a csupasz betonfalat bámulta, a takaró árnyékában óvatosan megragadta János kérges, fém hidegétől dermedt ujjait. Az elfojtott, tiltott kötődés ott remegett a két öreg kéz érintésében; a törvény szabta távolságtartás mögött mély, évtizedes vonzalom rejtőzött.
Alinda a fülke ajtajához lapult, fülelve a folyosó távoli zajaiban. Látta a mozdulatot, s a torkában gombóc formálódott. Megértette, hogy a kolónia nemcsak a testeket zárta kalitkába, hanem az érzéseket is – s mégis, ebben a szűk cellában a tilalom ellenére valami elpusztíthatatlan élt tovább.
– János... el kell tűnnöd, mielőtt a járőr-ciklus elér a szektorig – suttogta a lány, s az ajtó kémlelőnyílásához tapasztotta az arcát.