A megőrzött emberi meleg

A szikrázó konzol lecsillapodott, s a lila vészfény villogása helyett egyenletes, halk zúgás töltötte be a 14-es fülkét. János lassan visszahúzta a eldeformálódott fémcsövet. Az eltérített áram ára azonnal meglátszott a folyosó villódzó lámpáin: a szomszédos fülkék elől elszívott energia most a nagymama életben tartó moduljába áramlott.
Az ágyon fekvő idős asszony mellkasa kinyílt a friss oxigénlökeztől, s a szemeit lassan kibontotta a szürkületből. Nem a szűk betoncellát nézte, hanem Alindát, s a lelkét átjáró derengést.
– Tudod, Alinda... – szólalt meg a nagymama, s száraz, vékony hangja betöltötte a szobát. – Az én nagymamám még emlékezett a 2020-as évekre. Sokat mesélt róla... Azt mondta, a szabad ég alatt az emberek nem pedálfordulatszámban mérték az életet. Nem a túlélés kvótája határozta meg őket, hanem az, hogy mit éreztek egymás iránt.
Alinda közelebb térdepelt, s megszorította a törékeny kezet. A lány szívét összeszorította a tudat, hogy az elterelt áram miatt a szektor más lakói most hidegben maradnak. Vajon emberi dolog volt felülbírálni a gépi rendet, ha ezzel másoktól vették el az energiát?
– Nem a gép tesz minket emberré, gyerekem – suttogta a nagymama, mintha megérezte volna a lány marcangoló gondolatait. – A gép csak kiszámol. De amikor szembeszálltok a fémvázzal a másikért... ott kezdődik a lélek.