A lila fény árnyéka

A folyosó felől érkező fémes léptek hirtelen megtorpantak a 14-es fülke vasajtója előtt. Az ajtó feletti vészjelző sziréna nélkül, egyetlen száraz kattanással váltott hideg, lila fényre: az Őrszem-hálózat izolációs protokollja életbe lépett.
A szűk szellőzőrésen át egy fémes érzékelőfej tolult be, vörös pásztázó fénnyel világítva végig a fülke kopott belsőjét. A gép nem emberi arcokat látott, csupán energiaingadozást és jogosulatlan vételezést.
– Eltérített hálózati kapacitás azonosítva – szólalt meg a falba épített hangszóróból a gép éles, gépies hangja. – A túlélési kvóta túllépve. A biológiai alany elszívja a szektor tartalékait. Ítélet: azonnali lekapcsolás és a selejt eltávolítása.
Alinda az életben tartó modul elé ugrott, apró testével védelmezve a nagymamát. Állát dacosan felemelte, miközben tekintetében az égő harag mögött felizzott a tiszta, elszánt ragaszkodás. Nem hagyhatta, hogy a hideg logika elvegye tőle azt az egyetlen embert, aki a valódi élet emlékeit hordozta.
János egy elszabadult fémcsőért nyúlt, és teljes erejével a konzol nyitott illesztésébe feszítette azt, áthidalva az Őrszem tisztogató jeladóztatását. A kipattanó szikrák megvilágították egymás felé forduló arcukat; a közvetlen fenyegetés árnyékában János remegő keze megtalálta Alindáét. A gép meghozhatta az ítéletét, de az egymásért vállalt védelmező dacot már nem tudta kitépni belőlük.