A tiltott melegség

János elengedte a hideg vascsövet, a visszhang még egy pillanatig vibrált a fülke-14 nyirkos levegőjében. Megfordult. A borostyánfényben a Nagymama beesett arca még sápadtabbnak tűnt. A férfi odalépett a fekhelyhez, és óvatosan közelebb tolta a tiltott melegítő kondenzátort az idős asszony didergő vállához. Minden mozdulatában ott volt az a csendes, nehéz gondoskodás, amit a Kolónia kódexei régen bűnnek nyilvánítottak.
– Ezt nem szabadna, János – suttogta a Nagymama, miközben megpróbálta elhúzni a kezét, de a hangjából hiányzott a valódi szigor. – Magának vissza kell mennie a generátorokhoz. Ha az Őrszemek itt találják, magát is leminősítik. Nincs helye az ilyen felesleges energiapazarlásnak.
János nem mozdult. Alinda a fülke sarkából, visszatartott lélegzettel figyelte őket. Érezte a levegőben vibráló feszültséget; ez a két ember évtizedek óta hordozta a kimondatlan szavak súlyát. A Kolónia törvényei szerint az öregek már csak terhet jelentettek a rendszernek, az érzelmek pedig erőforrás-pazarlásnak minősültek.
– Nem megyek sehova, amíg nem stabilizálódik a keringés – felelte János halkan, de ellentmondást nem tűrően. – A lenti pedálosok tartják a nyomást, van még tíz percünk a következő őrjáratig.
A Nagymama elfordította a fejét, de János látta, ahogy az asszony ujjai önkéntelenül rásimulnak a meleg fémvázra, amit a férfi keze tartott. Ez a parányi, szinte láthatatlan érintés többet mondott minden tiltott emléknél. Alinda látta, ahogy a nagymamája szigorú tekintete egyetlen pillanatra meglágyul. A sötét, fojtogató fülkében, a pusztuló L-szektor mélyén a lázadás nemcsak a csöveken leadott jelekben élt, hanem abban a makacs, törvényellenes melegségben is, amit egymás iránt éreztek.