A tiltott érzések nyomában

Alinda az L-szektor bejáratához ért. A keskeny nyílás mögött sűrűbb árnyékok és a folyosó megszokott, fémes illatától eltérő, enyhe, fanyar szag érződött, talán az elfeledett rozsdásodásé vagy valami szerves anyagé. Óvatosan belépett, a fém rács halkan nyikordult alatta. A szektor belseje csendes volt, szokatlanul csendes. Nem hallatszottak a dinamótermek tompa zúgásai, sem az Őrszemek hidraulikus léptei. Csak a saját szíve dobogása, mely még mindig a menekülés ritmusát diktálta.
Emlékei a nagymama halk szavait hozták vissza. „János… ő más volt. Érezte, mi az emberi.” A nagymama félelmetes óvatossággal beszélt róla, mégis szavaiban ott rejlett egy mélyebb, elfojtott érzés. János távozása után a cellájuk sivár csendjében Alinda gyakran gondolt arra, milyen lehetett az a „más” érzés. A nagymama elutasította Jánost a szabályok miatt, de Alinda látta a szemekben a fényt, ami akkor gyúlt, amikor a férfi rejtve egy darab fémmel játszott, vagy amikor a generátorok zajában mégis megkülönböztetett egy dallamot. János szeretete a nagymama iránt, és a nagymama titkolt vonzódása a férfihoz, az emberi kapcsolat egy olyan szikráját jelentette, amit a kolónia elfelejteni akart.
Alinda most ezen a nyomon haladt. Az L-szektor, a titokzatos üzenetek, mind Jánoshoz vezettek. Nem csupán a férfi megtalálása volt a cél, hanem az is, hogy megértse, miért érezte a nagymama azt, amit, és miért volt ez annyira veszélyes. A „hogy lesz az ember?” kérdés súlyosabban nehezedett rá, mint valaha. A halál, az elmúlás, a kolónia által elfeledett, de a nagymama meséiben élő fogalmak, most új értelmet nyertek. Talán János volt a kulcs ezen fogalmak újraaktiválásához. A szektor belsejében a levegő mintha sűrűbb lett volna, nehezebben lélegezhető. A falak mentén régi, elfeledett áramköri panelek sorakoztak, melyek félig nyitva álltak, mintha valami sietve elrejtett titkot tárnának fel. Alinda előre lépett a félhomályban, a csend nyomasztó súlya alatt.