A terjedő visszhang

A keresőfény sárgás csóvája elindult a nyirkos fal mentén, ám mielőtt a páncélos alak optikai érzékelői rászegeződtek volna a nyitott szervizpanelre, Alinda határozott lépéssel János elé állt. Saját testével takarta el a még mindig vibráló kijelzőt, miközben ujjai ritmikus elszántsággal koppantak meg a fém korláton. Három rövid, kettő hosszú ütés – a szektorban használt titkos jelzés, amely az alsóbb szintek manuális felülbírálatára figyelmeztette a munkásokat.
János kihasználta a takarást, és meghúzta a manuális átvezető kart. A terminál mélyén fémes kattanás hallatszott, s az L656-os szektor feletti hálózati feszültség stabilizálódott, miközben a lakóblokk tartalékvonalai finoman visszavettek a terhelésből. A kijelzőn elaludt a vörös riasztás.
A nagymama óvatosan felvette a korláton heverő, elnyűtt sárgaréz csatlakozót, és a tenyerébe rejtette. A fémből áradó maradékhő a régi világ napfényére emlékeztette, ám most a tiltott egyetértés szimbólumaként szolgált. Nem messze tőlük, a szomszédos elosztópultnál egy másik alak átvette Alinda ritmusát, és a hűtőcsövek mentén továbbkoppintotta a jelet.
Az Őrszem nehéz léptekkel indult meg feléjük, de a terjedő ritmus felborította az ellenőrző protokoll logikáját: a csarnok árnyékos zugaiból egymás után válaszoltak a fémhangok, teljesen elmosva a beavatkozás pontos helyét.