A szomszédos pad tekintete

Az őrszem nehéz léptei végleg elhaltak a csarnok fémrácsain. János-g534, a szomszédos tizenhármas pad felől, óvatosan oldalra pillantott. Lába elfehéredett ujjakkal szorította a hajtókart, de aggódó tekintete a nagymama megroskadt vállára tapadt.
– Átveszem a nyomatékot, ha nem bírod – suttogta János. A hangja rekedt volt, tele elfojtott féltéssel. – Egy keveset átirányíthatok a saját körömről.
– Húzódj vissza, G534! – sziszegte a nagymama fojtottan, fel sem nézve. Rettegő szemei a mennyezeti érzékelő optikáját pásztázták. – A szabályzat tiltja az egységek közötti energiaátvitelt. Nem kell a segítséged.
– Tudom, mekkora teher ez neked – próbált közelebb hajolni János, átlépve a padok közötti láthatatlan határt. – Nem kell elutasítanod.
– Menj vissza a padodhoz! – vágott közbe a nagymama elutasítóan, bár a hangja megremegett a feszültségtől. – A kötődés fegyelmit jelent. Mindkettőnknek.
János megtorpant, majd lassan visszahúzódott a saját tengelyéhez. Alinda a pedálok monoton kattogása közben pontosan látta a nagymama kezeinek apró rezdülését; látta, ahogy az idős asszony ujjai görcsösen szorítják a hideg vasat, mintha csak az öregember felé nyúlnának.
– Miért bántod? – kérdezte Alinda halkan, szaggatottan szedve a levegőt. – Kedveled őt, látom rajtad.
– Hallgass, Alinda! – suttogta a nagymama, miközben egy tiszta könnycsepp vágott utat a szürke porban az arcán. – Ebben a világban a szeretet veszélyesebb, mint a túlterhelés.