A szolidaritás szikrája

Az őrszem nehéz léptei lassan elmosódtak a csarnok gőztől fojtogató zajában. Alinda lábaiban izzó fájdalommá törpült a teher, de a wattmérő mutatója végre megállapodott. A kimerültségtől remegő vállal nézett a nagymamájára, aki továbbra is a hajtókar holtpontjára szegezte üveges tekintetét.
Ekkor a szomszédos kilences pad felől a lánc éles rezzenése törte meg a monoton ütemet. János-g534 tekintete találkozott a lányéval. A fiú nem szólt egyetlen szót sem – a félelem torkukra forrasztotta a hangot –, de izmai megfeszültek. Saját pedáljaira nehezedve átvett egy adag terhelést a közös hálózati ágon, kockáztatva, hogy a saját kijelzője riaszt.
– Mit csinálsz? – suttogta Alinda, szájáról alig olvashatóan.
János nem felelt, csak hajtott tovább, míg homlokáról a hideg verejték a betonra csöppent. Nem a gépi hatékonyság hajtotta. Az irracionális, önzetlen mozdulatban felragyogott valami, amit a kolónia szabályzatai nem tudtak kiszámítani. A nagymama halk sóhajtással vette észre a hajtólánc enyhülését, s halvány mosoly suhant át aszott arcán – mintha a régi, napfényes idők emberségét látta volna újjáéledni a fiú elszánt tekintetében.
Nem a kalóriák vagy a nyolcvannégyes fordulatszám tette őket emberré, hanem ez a néma, veszélyes áldozat. Alinda mellkasában a rettegés helyét átvette valami ismeretlen, forró bizonyosság: amíg képesek egymásért küzdeni, nem váltak puszta alkatrésszé.