A lélek nyoma a vason

A lendkerék monoton súgása mögött János tekintete egy pillanatra találkozott Alindáéval. A fiú padja alig két méterre állt tőlük; a fém váz szorításában mindhárman ugyanannak a gépnek az alkatrészeivé váltak. János nem szólt, de a szemében ott bujkált az a néma, makacs gyengédség, amiért a kolónia szabályzata szerint büntetés járt volna. Egy apró, kockázatos gesztus volt ez: a fiú kissé meglódította a saját pedálját, átvéve egy kevés terhelést a szomszédos szektor hálózatáról, hogy Alinda karcoló tüdeje végre egyetlen mély lélegzethez jusson.
– Embernek nem a gép előtt születik az ember – suttogta a nagymama rekedtesen, miközben kiszáradt ajkát nyaldosta. A hangja alig hallatszott ki a csapágyak morajából, de Alindához elért. – Régen, amikor még napfény simogatta a mezőket, a szeretet nem wattokban mérődött. Apád nagyapja virágot szedett nekem a patakparton. Nem volt benne semmi haszon, semmi kalória. Csak azért tette, mert érezte, hogy él.
Alinda megremegő lábbal taposta a vasat, de a nagymama meséje most nem irritálta. A megszokott düh helyett valami fojtogató melegség szorult a torkába. Ránézett Jánosra, aki csendben, izzadó homlokkal küzdött a tengellyel, s a lány megértette: a fagyos csarnokban, a szigorú adagok és a gépies ütemek ellenére ők mégis megőriztek valamit. Az egymás felé nyújtott észrevétlen mozdulatokban, a lopott pillantásokban ott élt a méltóság – az a törékeny, elpusztíthatatlan szikra, ami elválasztotta őket az őrszemek hideg acéljától.