A sziklára vetült aranyfény

Alinda megmozdult. Nem maradhattak a C-szektor kihűlő szellőzőjében; a falakon túl már hallatszott a hálózat ritmikus, fémes lüktetése, amint az Őrszemek átállították a szektor energiaútvonalait. Rákulcsolta ujjait L656 csuklójára, és a rozsdás létrához húzta a fiút, amely a sziklafalba vájt függőleges járatba vezetett.
– Hova megyünk? – suttogta L656, ahogy lépteik elfojtott visszhangot vertek a sötétben.
– Felfelé. A régi gyűjtőcsomópont felé – felelte Alinda szilárdan. A csuklóján az alvó bio-azonosító sötét műanyagja már nem szorította a bőrét. – János nemcsak a szabadságról beszélt. Azt mondta, a nagyanyám generációja nem áldozat volt, hanem a napfény örökösei. Azok, akiknek még joguk van a fenti égbolthoz, mielőtt a Kolónia beton alá zárta az életet.
A szűk járatban a levegő lassan megváltozott: a megszokott gépzsír- és ózonszag helyét egy régen érzett, száraz fuvallat vette át. L656 megállt a fokokon, és felnézett. A magasban, egy repedt üveglencsén keresztül lehalványult, de mégis aranyszínű fényfolt vetült a nyers sziklára.
– Azt hittem, az egész felszín halott – suttogta a fiú, és a szemében a félelem helyét hirtelen valami új, tétova remény vette át. – Ha a fény még eléri a lencséket... akkor a jussunk még mindig létezik.
Alinda megérintette a meleg sziklafelületet. Odalentről éles, dühös fémes csikorgás csapott fel – a lenti járatok elfojtott moraja –, de ők már nem néztek vissza. A lépcső tetején várta őket a kiút.