A névtelen érintés

Alinda feltápászkodott a hideg betonról, és még mielőtt az Őrszemek fémkarjai közrefogták volna János mozdulatlan testét, besiklott a mellékjárat sötétjébe. A csuklóján lévő bio-azonosító sötét maradt: a Hálózat számára ő már megszűnt létezni.
A C-szektor elhagyatott szellőzőfülkéjében L656 várta. A fiú riadt szemmel, reszketve lapult a nyirkos sziklafalhoz.
– Hol van János? – suttogta L656 kétségbeesetten. – És mi volt az a kisülés? Ugye nem találtak rád?
– János meghalt. Értem tette – válaszolta Alinda halkan, miközben a falnak támaszkodva próbálta visszatartani a könnyeit. – De mielőtt az ívfény kisütötte a csatlakozóját... mesélt. A nagymamámról. Meg arról a régi világról, amikor az emberek még szabadon jártak a napon, és a kötődés nem jelentett halálos ítéletet.
L656 ijedten nézett körül a félhomályban. A Kolónián a tiltott emlékek megidézése és a szabályzatlan érzelmek felélesztése súlyosabb bűn volt, mint a feszültségcsapolás.
– Ne beszélj erről! – mondta félelemmel a hangjában L656, de a szigora azonnal feloldódott, ahogy lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan átkulcsolta Alinda ujjaik. – Ha rájönnek, mi vár ránk?
Alinda nem húzta el a kezét. A titkolt kötődés melege lassan átszivárgott a csontig hatoló hidegen, s a nagymama régi meséi a szabad életről most először váltak valósággá ebben a sötét járatban.