A sziklába írt nevek

A csönd szinte súlyként nehezedett rájuk a lezárt acélajtó mögött. A kolónia távoli, fojtogató morajlása végleg elhalt, helyét a nedves sziklafalak mozdulatlan nyugalma vette át. János lassú mozdulattal emelte fel a lámpát; a keskeny fénysugár átvágott a portól kavargó levegőn, s feltárt egy mélybe vezető, faragott lépcsősort.
Az új lakó óvatosan beszívta a szellőzőből áramló hűvös levegőt. A dinamóterem gépzsíros, ózondús bűze után ez a páradús huzat szinte ismeretlen volt – nem gép forgatta, hanem a hegy természetes légzése. Alinda közelebb lépett a sziklafalhoz, ahol a fénycsóva pásztázott.
A durván megmunkált kőfelületen nem sorszámok vagy kvótatáblák sorakoztak, mint a szektorokban, hanem kézzel vésett nevek, dátumok és egyszerű rajzok: egymásba fonódó tenyérnyomok meg egy töretlen napkorong. Nem a termelés nyomai voltak ezek, hanem a létezésé.
– Nem gépnek készültek – mondta halkan János, ahogy megérintette az egyik csiszolt kőbarázdát. – Itt nem az számított, hány wattot tekertek le.
A lépcső alján egy kis fülkébe jutottak, ahol a falra szerelt ódon rézkonzol halkan felzümmögött. Zöld jelzőfény gyúlt rajta, melyet nem a kényszerített energia, hanem a jelenlétük keltett életre. Alinda a füzetet magához szorítva a kijelzőre nézett, amelyen egyetlen halvány sor derengve kirajzolódott: Ember az, aki emlékszik.