A nehéz retesz mögött

János a csarnok sötétebb sarokpontjára vetítette a fakó fénycsóvát, ahol egy súlyos, korrodált vasajtó keretén felsejlett a Napfény Örököseinek kopott szimbóluma: a körbe zárt, töredezett sugárkoszorú. A jelzés lefelé mutatott, a sziklába vájt még mélyebb járatok felé. Alinda megborzongott; a nagymama egykori meséiből ismerte e jelet, a régi világ szerelmeseinek és szabadjainak rejtett hagyatékát.
– Odakint a kolónia minden csepp testenergiánkat kiszívja – mondta János halkan, miközben megérintette a hideg ajtólapot. Tenyerét fáradtan a szüntelen pedálozástól sajgó combjára szorította. – A hálózat felzabálja a húst, a vért, az izmokat. Addig hajtatnak minket a dinamókon, míg ki nem hűl a szívünk. Ha visszamegyünk, semmi sem változik.
Az új lakó a járat bejárata felé fordította a fejét. A távolból fémes dörrenések, a szektor merev napirendjének gépies visszhangjai szűrődtek be. Az Őrszemek járőrei már a felső szintcsatornákat járták. Alinda a füzetet magához szorítva bólintott. Apja emléke és a saját lelkük megőrzésének vágya erősebb volt a félelemnél.
Mindhárman ráfeszültek a zárószerkezet rozsdás karjára. A vastag retesz visítva mozdult meg, s a nehéz acélajtó hatalmas, tompa zökkenéssel rácsapódott a mögöttük lévő térre. A zárszerkezet visszavonhatatlanul kattant. Kizárták a kolónia kényszerét, végleg elvágva a visszautat, és beléptek a mélyben derengő ismeretlenbe.