A Szigorú Törvény

János tehetetlenül nézte a sárga jelzőfényt. A fogó még a kezében volt, súlya mintha megsokszorozódott volna. Nem erre számított. Nem erre készült. A zúgó vészelszívó hangja betolakodott a fülébe, elnyomva l656 zokogását, Alinda döbbent suttogását, és minden gondolatot. A biztosítóhuzal átvágása egy szikra volt, egy üzenet, egy jel – nem egy halálos ítélet. De a Kolónia könyörtelen logikája nem a szándékokkal dolgozott, hanem a wattokkal. Egy élet csupán pótolható energiaforrás volt a gépezet fogaskerekei között.
Kovács szorítása Alinda vállán még keményebb lett. „Menjünk” – mondta halkan, de hangja feszült volt. Alinda alig tudott mozdulni, tekintete g302 élettelen testén ragadt. Ahogy Kovács elhúzta, egy utolsó pillantást vetett Jánosra. Szemében nem vád volt, inkább a fájdalom mélysége, ami a közös teher súlyával nehezedett rájuk. János bólintott, egy néma ígéret volt ez: nem volt visszaút. Amit tettek, az megtörtént.
A sötét járatok felé indultak, ahol a Kolónia pulzálása csendesebbnek tűnt, a falak elnyelték a gépek zaját. l656 még mindig szipogott, Kovács tartotta. János hátul ment, a feszítővágóval a kezében, mely most inkább tehernek, semmint fegyvernek tűnt. A levegő hidegebb lett, a nedvesség érződött a csövek körül. Ahogy mélyebbre hatoltak, a behatolásuk okozta káosz visszhangjai kezdtek elhalványulni. Itt lent, a régi kollektorok irányába vezető folyosókon, a Kolónia igazi arcát mutatta meg: egy hatalmas, lélegző rendszer, ami nemcsak az energiát, de az emberi sorsokat is szabályozta. A szabályokat, amelyek most g302 életébe kerültek, és amelyekről Alinda is beszélt a Nagymama elfojtott érzéseivel kapcsolatban. Az ember itt nem volt több, mint egy adatpont.