A szervizjárat öröksége

János egy gyors mozdulattal kiakasztotta a bokaszíját, mielőtt a műszakváltást jelző automata csengő felvisított volna. A kolónia 2050 óta pontosan úgy működött, mint egy túltekert falióra: ha az ember nem figyelt, a biztonsági rácsok gondolkodás nélkül becsípték a sarokcsontját, a rendszer pedig szárazon könyvelte el a dolgot mint „nem hatékony humánerőforrás-kopást”.
– A váltás alig hat perc – suttogta Alinda, miközben lecsúsztatta a lábát a zsíros pedálvázról. – Ha a harmadik zsilipnél ér bennünket az Őrszemek ellenőrzése, holnap már nem a megszokott tápszert kapjuk, hanem azt a szürke pépet, aminek még neve sincs.
– 2050-ben a dédszüleim állítólag még rántottát ettek – jegyezte meg János, ahogy egymás után bújtak be a félretolt karbantartó lemez mögé. – És nem kellett érte tizenkét kilowattórát lepedálozniuk.
– A dédszüleid pazarló életet éltek – dörmögte a nagymama, meglepő fürgeséggel kúszva a szűk alagútban. – Ha kevesebb tojást sütnek meg, most talán nem egy rozsdás csővezetékben bújkálnánk. Csendesebben lépjetek, a kilences szektor csövei úgy közvetítik a zajt, mint egy elhangolt hangszóró.
A dohos szervizjárat mélyén a falakra karcolott dátumok sorakoztak: 2052, 2089, 2140. Generációk lenyomatai, akik a szabadságot már csak az elfeledett járatok vakolatában őrizték. János rávilágított egy kopott rajzra: egy lombos fát formázott a vezetékek tövében.
– Ez mi? Egy rosszul rajzolt hűtőborda? – kérdezte János.
– Egy fa, te műveletlen – mosolyodott el Alinda. – Régen maguktól nőttek a szabadban.
– Hülyeség – csóválta a fejét János. – Tápkábel nélkül semmi sem nő meg.