A szabályok szorításában

Az őrszem fémes léptei lassan feloldódtak a csarnok nehéz, olajszagú gőzében. A tizenkettes pad felett stabilan égett a zöld jelzőfény, de a levegőben bent rekedt a feszültség. Alinda tüdeje még mindig sípolt a hirtelen erőkifejtéstől, ahogy a pedálokat rótta, dühös pillantást vetve a mellette gépiesen mozgó öregasszonyra.
A szomszédos sor felől egy árnyék lépett közelebb. János, a G534-es jelzésű férfi félreérthetetlen aggodalommal nézett a nagymamára. A kolónia szigorú napirendje tiltotta az engedély nélküli kapcsolatfelvételt a műszak alatt, mégis átnyújtott egy rongyba tekert, elhasznált fémalkatrészt – egy barkácsolt nehezéket, ami megkönnyíthette volna az öregasszony lendkerekének hajtását.
– Hagyd abba, János – torkolta le élesen a nagymama, miközben a szeme meg sem rebbent, tekintetét a faltengelyre szegezte. – A szabályzat nem ismer kivételeket. Menj vissza a fülkédbe, mielőtt az optikai lencsék újra felénk fordulnak.
Alinda látta, ahogy a férfi arca megrándul, mielőtt szó nélkül visszalépett a saját szektorába. De a lány észrevette azt is, amit az őrszemek szenzorai sosem rögzítenének: a nagymama ujjai egy pillanatra görcsösen megszorították a hajtókart, és a kiszáradt ajkak sarkában felsejlett egy régen eltemetett, néma sóhaj. A tilalmak mögött ott lapult valami elfeledett emberi melegség.