A szabad ég árnyéka — új hang

A nyirkos járatfalak közötti csend lassan felváltotta a csőrendszer tompa búgását. Ahogy a hálózat távolodott, a hideg metszőbbé vált, de Alinda most először nem érezte a kolónia mindent elszívó szorítását. L656 egy rozsdás teherliftaaknánál állt meg, amelynek meglazult huzalai halkan csikordultak a huzatban.
– Itt már nem mérnek a szenzorok – suttogta L656, és a sötét mélységbe nézett. – De ha a fűtési ciklus lejár, keresni fognak minket.
Alinda megrázta a fejét, s a hideg kőfalhoz támaszkodott. Az emlékei között kutatott, azok között a szavak között, amelyeket még a nagymamája ültetett a fejébe a félhomályos zárkában. A nagymama is csak a saját felmenőitől hallotta, milyen volt a világ a kétezer-húszas években: amikor a meleg nem fejadag volt, s az emberek napfényben sétáltak, anélkül, hogy bárki elszámoltatta volna őket a kibocsátott kalóriákról.
– A nagymamám azt mondta, régen a szél nem a szellőzőcsöveken keresztül fújt – szólalt meg Alinda halk, de határozott hangon. – Nem volt benne fémszag. És az emberek szabadon érinthették egymást, mert a testük melege csak az övék volt, nem a kolóniáé.
L656 felé fordult, szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez. A lány szavai réseket ütöttek a rendszer törvényein. A régi világ emléke nem csupán mese volt többé, hanem a létezés egyetlen megmaradt mércéje.
– Ha visszamegyünk a pedálokhoz, felülírják ezeket a képeket is – mondta L656, s az akna létrájának felső fokára lépett. – Lejjebb kell mennünk.