A kiszipolyozott meleg

L656 felállt, s megrázta a csuklóját, ahol az imént villant fel a beültetett energiajelző piros fénye. A kolónia napirendje szigorú volt: ha a kötelező dinamóműszakról hiányoztak, a koplaltató protokoll automatikusan életbe lépett. A test energiája itt nem magánügy volt, hanem elszámolandó nyersanyag.
Alinda végighúzta a kezét a járat falán futó szigetelt csövön. A fém langyos volt – a felettük lévő dinamótermekben izzadó tömeg testmelegét szállította a központi gyűjtőbe. Emlékezett rá, mit mesélt a nagymamája a régi világról, ahol a melegség még az érintést és az életet jelentette, nem pedig a hálózat táplálékát.
„Látod ezt?” – suttogta L656, és egy szivárgó szelepre mutatott. A szektor lakóinak elhasznált izom-hője lecsapódott a hideg fémre, sós, áttetsző cseppekben hullva a porba. A kolónia még a saját halottjainak sorsát is felülírta, de az élő testek utolsó kalóriájához vérszomjasan ragaszkodott.
Alinda izmai sajogtak a kimerültségtől, a lába elgémberedett a hideg kőn. Érezte a csontjaikig hatoló fáradtságot, mégis, a tehetetlen félelem helyét lassan átvette egy makacs elhatározás. „Ha a mi testünk adja a tüzet a városhoz” – nézett L656 szemébe –, „akkor mi dönthetjük el azt is, mikor hagyjuk kihűlni a rendszert.”
Nem fordultak vissza a dinamótermek felé. A járat mélye felé indultak, ahol a csövek lüktetése már gyengült.