A méltóság árnyéka

A mélységbe való menekülésükkel a hálózat morajlása tompábbá vált, de a lüktetése így is érezhető maradt, mintha maga a kőfal is a kolónia kényszerített ritmusára rezonált volna. A levegő hidegebbé vált, nyirkosabbá, a csepegő vízcseppek hangja pedig baljósan visszhangzott a kihalt járatokban. Alinda szorosan L656-hoz bújt, akinek karja még mindig védelmezően ölelte. A sötétség itt már nemcsak fizikai, hanem lelki súllyal is nehezedett rájuk.
„Gondolod, minket is hagynak meghalni, ha elakadunk valahol?” – kérdezte Alinda halkan, hangjában ott vibrált a düh és a félelem. A nagymama meséi a régi világról, ahol az emberek szabadon élhettek, most kegyetlen iróniával hatottak. Miféle ember az, aki egy lyukban pusztul el, miközben a rendszer semmit sem érzékel? Miféle élet az, ahol a létezés egyetlen célja az energia előállítása?
L656 arca megfeszült a homályban. „Miért lennénk mások? Egy szám vagyunk a sok közül. Egy pedálos dinamó. A különbség csak az, hogy mi még mozgunk.” Szavaiban ott volt a kolónia teljes cinizmusa, a kegyetlen valóság, ami elől nem menekülhettek. Az öregember sorsa bemutatta, hogy a kolónia számára az egyén értéktelen, csak egy meghibásodott alkatrész.
„De mi nem vagyunk alkatrészek!” Alinda hangja éles volt, vágott, mint a hideg levegő. „Érzünk! Látunk! A nagymama azt mondta, az ember nem csak egy test, ami energiát ad. Érzései vannak, gondolatai… álmai.” A szavak a szájában keserűen hangzottak, a mélységben, ahol az álmok már rég elvesztették jelentőségüket. A túlterhelt hálózat mély zaja csak megerősítette ezt a gondolatot, elnyelve minden emberi hangot, minden egyedi rezdülést.
Egy sarkon túl, egy keskenyebb folyosón találtak egy kisebb, befelé omlott zugot. Itt a hálózat zaját már alig lehetett hallani, csak egy távoli, elnyomott lüktetés maradt. Alinda leült a hideg kőre, L656 mellé, és megpróbált elvonatkoztatni a látottaktól. De a halál szaga, a kolónia közömbössége, és a saját tehetetlenségük élesebben mardosta, mint valaha. Hogy lehet még ember az, aki ilyen körülmények között él, akinek minden napja a túlélésről szól, és akinek a halála is csak egy rendszerhiba?
L656 szemeivel a sötétbe meredt. „A rendszer csak akkor lát, ha zajt csapunk. De ha csendben halunk meg… az senkit sem érdekel. Az öregember is csendben halt meg.” A mondat súlya nyomasztóan hatott, mint egy kimondatlan ígéret, vagy egy baljós jóslat a saját jövőjükre. A lázadás szikrája lassan, de biztosan égett bennük, táplálva az elfeledett emberiség utolsó parazsát.