A sötétség ösvényein

A vak sötétségben a tapintás és a fém szaga vált a vezetőjükké. Janos szorosan fogta Alinda kezét, érezve a lány remegését. A dübörgés elült, de helyét egy új, sokkal nyugtalanítóbb hang vette át: a mélyből jövő, szívszaggató nyikorgás, ahogy a kolónia belső szerkezete engedett a rá nehezedő feszültségnek. Mintha az egész mesterséges világ sóhajtana utolsót.
Alinda eszébe jutott a nagymamája meséje a kinti világról, ahol a sötétség nem fenyegetést jelentett, hanem egy nyugodt, csillagos takarót. Itt lent fullasztó volt. A hálózat összeomlása nem csupán áramszünetet jelentett; az a vékony pókháló szakadt szét, ami összetartotta az életet ebben a fémkoporsóban. Az Őrszemek zaja most hiányzott – de ez nem megkönnyebbülést, hanem még nagyobb bizonytalanságot hozott.
„Nincs időnk”, Janos hangja alig volt több suttogásnál, ahogy tovább húzta Alindát. A sötétben meglepő magabiztossággal haladtak, Janos ismert néhány rejtett ösvényt a mélyebb járatokban. Ezek sem voltak biztonságosabbak; az elöregedett fém nyögött, törmelékek hullottak. A légmozgás megváltozott, a levegő nehézzé, sűrűvé vált, Alinda alig kapott levegőt.
Egy keskeny résen keresztül bújtak át, ahol alig fért el a testük. A rés mögött a járat szokatlanul tágasabbá vált, de a sötétség itt is vakító volt. Régi, elfeledett gépek körvonalai rajzolódtak ki a falak mentén. Ez a hely valaha a kolónia titkos emléktárháza lehetett, most csak egy menedék volt, egy pillanatnyi remény a teljes káoszban. Meddig tart ki a szerencséjük, mielőtt a túlságosan is emberi energiával táplált kolónia végleg beomlik rájuk?