A sönt méltósága

A zöldre váltott visszajelző nem hozott igazi megnyugvást. Alinda combjaiban izzó fájdalom hullámzott át, ahogy átvette a nagymama pedáljának ellenállását is. A tizenkettes pad csapágyai sikoltva küzdöttek a túlterheléssel, miközben az őrszem fagyos léptei lassanként távolodtak a csarnok gőzében.
Ekkor a lendkerék száraz darálása váratlanul könnyebbé vált. A wattmérő mutatója nem zuhant le, de Alinda lábaira nehezedő, bénító nyomás egy csapásra megenyhült. A lány riadtan nézett oldalra. A szomszédos padnál János-g534 teste szinte megroppant a hirtelen ránehezedő plusz nyomaték alatt. A fiú homlokán sűrű, szürke izzadságcseppek gyűltek, válla görcsösen megvonaglott, ahogy a saját generátorára irányította az átmeneti söntöt.
– Mit csinálsz? – sziszegte Alinda fojtott hangon, anélkül, hogy kibillent volna a ritmusból. – Észreveszik!
– Hajts – felelte János. Hangja rekedt volt, akár a túlfeszített ékszíj. Nem nézett a lányra, tekintetét a fali szegmensre tapasztotta, ahol saját energiaértékei veszélyesen pirosba hajoltak.
A nagymama csendben hajlította be a térdét. Pontosan értette, mi történik. A kolónia nyers matematikájában a kalória egyenlő volt az élettel, s amit János elpazarolt, azt a saját testéből vágta ki. Nem parancsra tette, nem is a túlélés hideg logikája szerint. Ebben a szűkös, gépi világban a méltóság nem az engedelmességből fakadt, hanem abból a tiltott pillanatból, amikor az ember dönthetett úgy: átvállalja a másik terhét.