A réztekercsbe rejtett suhogás

A csarnok vibráló, szürke falai között a fémes ütem nem csillapodott, de L656 mozgásában most valami idegen, ritmustalan megállás szült feszültséget. A száloptikás szenzor sötét lencséje nem a szokásos hűvös, hatékony szögben fordult el, hanem hosszan időzött a kilences szektor padlólemezének egyik vakrozsdás illesztésénél. Alinda lába egy pillanatra megtorpant a pedálon, és a fékpad nyikorgása mintha válaszolt volna a fémvázból áradó vibrációra.
A robot lassú, szinte szertartásos mozdulattal hajtott végre egy karbantartási protokollt a belső kábelalagút csatlakozójánál. Ám a burkolat alól kilátszó szürke drótrendszer mélyén nem a szabványos csatlakozók csillantak meg. Egy apró, finom szerkezetű, spirális alakzat lapult a kábelrengetegben — egy finomművű aranytekergő, amely semmilyen módon nem tartozhatott a szingularitás energiahálózatához.
A nagymama tekintete riadtan követte a gép csillogó ujjhegyeit. Az öregasszony emlékeiben felderengett egy réges-régi szimbólum, amit még a kolóniák előtti időkből hallott: a feledésre ítélt tárgyak őrzője, egy olyan kor lenyomata, amikor az anyagot még nem a gépi logika uralta. Ez a tárgy egyszerűen nem lehetett volna itt, ebben a sterilekre tervezett térben.
L656 egyetlen fémes kattanással zárta vissza a lemezt, de a mozdulatban volt egy leheletnyi, szándékos habozás. Nem a szokásos korrekció volt ez, hanem egy elrejtett üzenet a feledés homályából, amit a gép mintha védeni próbált volna a többi Őrszem szeme elől. A lány megborzongott: a gép mozdulataiban óvatos titokbujkálás lakozott.
A szellőzők hűvös lélegzete végigsöpört a sornak támaszkodó testeken, elnyelve a fojtott sóhajokat. Alinda tudta, hogy a látott aranyló forma mostantól eltölthetetlen űrt hagy benne, és a felejtés, amit a kolónia megszokott, tompa ritmusa kínált, örökre odaveszett. A humanoid továbblépett, de az eltemetett múlt szimbóluma ott vibrált a tekintetek mögött.