A rézlap emléke

A gyűjtőcsomópont porlepte konzoljai között az aranyszínű fény nem csupán az üveglencse töréséből fakadt; a rácsozaton át felsejlett a kinti világ távoli derengése. Alinda térdre ereszkedett, és kinyitotta a rejtett fémdobozt, amelyet még a nagymamája dugott el a panel mögé decades-szal ezelőtt. Benne egy kopott, kézzel gravírozott rézlap lapult – János, azaz G534 egykori munkaköri azonosítójának átalakított darabja.
– János sosem csupán egy szomszédos fülke lakója volt – mondta Alinda elfojtott hangon L656-nak, ahogy a fiú a rozsdás szelepet próbálta mozdítani. – Amikor a Nagyi fiatal volt, János minden este átirányította a saját energiakvótájának egy részét az ő cellájába. A Kolónia törvényei szerint a személyes kötődés súlyos kihágásnak számított, így a nagymamám a nyilvánosság előtt mindig ridegen elutasította a közeledését. Félt az Őrszemek ítéletétől és a megsemmisítéstől.
L656 megtorpant, és a kopott fémre nézett.
– De titokban megőrizte ezt – suttogta a fiú.
– Igen. Mert tudta, hogy János gesztusai mögött nem a gépies adategyeztetés állt, hanem a tiszta szeretet. A Nagyi a hallgatása ellenére magában hordozta ezt az érzést – Alinda szeme megtelt könnyel, de a keze nem remegett, ahogy a konzol manuális megszakítókarjára fektette a tenyerét. – János odalent az életét adta a szabadságunkért. Nem hagyhatjuk, hogy az áldozata kárba vesszen.
A járat mélyéből felmorajlott az Őrszemek közeledő lépteinek zaja, de Alinda egyetlen határozott mozdulattal lehúzta a kart. A mennyezeti reteszek csikordulva pattantak ki, és a friss, hűvös fenti levegő beáramlott a szűk térbe.