A remény súlya

Alinda tüdője megtelt a fagyos kamra száraz levegőjével, ahogy az Őrszemek mechanikus zaja elült. János. A gondolat hidegen villant át rajta, de a pillanatnyi megkönnyebbülés azonnal elnyelte az aggodalom. Az L-szektorba tartottak, egyenesen felé. Alinda tudta, hogy János tette talán halálos ítéletet vont maga után, de az ő energiatúlterhelése időt adott a 84-es-alanynak, és talán neki is. Feszülten fordult a monitor felé.
A hullámok továbbra is halványan vibráltak, jelezve, hogy a nagymama története, a napfény és a szabad ég emléke nem halt el. Egy vékony, de kitartó fonálként égett a 84-es-alany elméjében. Alinda közelebb lépett a vezérlőpulthoz, ujjai megálltak a hideg felület felett. Döntést kellett hoznia. Leállítsa az átvitelt, mielőtt az Őrszemek visszaérnének, vagy hagyja, hogy a szikra tovább lobogjon, remélve, hogy önmagától megerősödik? A kolónia falai között minden egyes szikra veszélyt jelentett, de most ez a szikra volt a legnagyobb remény.
Eszébe jutott a nagymama rekedt hangja, ahogy a „napfény örököseiről” beszélt, azokról, akiknek a jussa nem a mesterséges fény és a zárt terek, hanem az igazi nap, a felszín. Ez az emlék, amit bejuttatott, nem csak egy történet volt. Egy ígéret. Egy elfeledett jog. Valami, ami az emberi lényeg alapjait érintette, azt a kérdést, hogy „hogy lesz az ember?”.
Alinda mélyen magába szívta a levegőt. A 84-es-alany arcán, a monitor képernyőjén át is, mintha valami enyhe rezdülés futott volna végig. Nem volt egyértelmű, de Alinda érezte, hogy a mag elültetve. Nem akarta megzavarni. Elengedte a pultot. Úgy döntött, hagyni fogja. Hagyja, hogy az emlék a saját ritmusában dolgozzon. A pillanatnyi csendben, a gép halk zúgása közepette Alinda egy újfajta felelősség súlyát érezte. A napfény örököseinek reménye most a 84-es-alanyban élt tovább, és ő, Alinda, ennek a reménynek a védelmezője lett, amíg János sorsa a bizonytalanság homályába veszett.