A ragaszkodás makacs szikrája

A fémágyak hidege még a bőrükben lüktetett, de a pihenőidő leteltével a csarnok újból benyelte a testeket. A tizenkettes pad hajtókarja nyikordult egyet, ahogy Alinda újra munkára fogta megviselt izmait. A tüdeje még égett a korábbi megfeszített tempótól, de a nagymamája oldalán a lendkerék legalább egyenletesen forgott. A lány a szomszédos pad felé pillantott, ahol János-g534 próbálta felvenni a kötelező fordulatszámot.
– Bírnod kell – suttogta a nagymama, hangjában a lefojtott félelem remegésével. – Az őrszem nem felejt.
– Nem érdekelt – vágta rá Alinda halkan, szaggatottan szedve a levegőt. – Nem hagyom, hogy lekapcsoljanak.
János-g534 elkapta Alinda tekintetét. Látta a lány megfeszülő nyakizmait, a verejtéktől fényes homlokát, és a szívében felizzott valami elfojthatatlan melegség. Ebben a szürke csarnokban, ahol a rendszer mindent kalóriára és wattra váltott át, Alinda önzetlen kiállása nem csupán elhamarkodott düh volt. Emberi megnyilvánulás volt – egy ritka, veszélyes szikra. János feszülten módosított egy ütemet a saját pedálján, hogy a szomszédos lánc zajával lefedje Alinda zihálását.
– Ne nézz ide – intett János alig észrevehetően a fejével, a szeme tele volt aggodalommal. – A számláló mér mindent.
Az acélcsövek ritmikus kaffogása mögött ott rejtőzött a csöndes kérdés: vajon a folyamatos hajtás közben nem válnak-e maguk is csak a hálózat alkatrészeivé? De amikor János átnyúlt a két pad közötti keskeny résen, és egyetlen pillanatra megérintette Alinda görcsbe rándult kézfejét, a nyers gépies világba visszatért az élet. Nem a gépek táplálták őket; a felelősség és az egymás iránti ragaszkodás tartotta bent bennük a lelket.