A porba zárt múlt

A nyílás éppen csak akkora volt, hogy vállal szűkösen átférjenek. János előreengedte Alindát a sötétbe, majd maga mögött visszahúzta a nehéz fémfedelet, de a rozsdás zsanérok már nem tudtak teljesen a helyükre pattanni. Egy ujjnyi rés maradt, amin keresztül visszaszivárgott a kolónia megszokott, ózonszagú levegője.
Odaát a por vastag rétegben borította a padlót, minden lépésüknél apró szürke felhőket verve fel. A távolból tompa, fémes csikordulás hallatszott, amit a szellőzőrendszer visszhangja felerősített: a váltásjelző sziréna elnyújtott, vészjósló hangja végiggördült a csöveken. Marika-g108 ekkor már minden bizonnyal a sorakozóhelyen állt, és a digitális jelenléti ívet böngészte. Ha felfedezi a hiányukat, az automatikus jelentőrendszer perceken belül kiadja a körözési parancsot a szektorban.
– Nincs visszautunk – suttogta János, és a falhoz lapulva a sötétbe meredt. A szeme alig tudta átütni a sűrű homályt, de a levegőben valami ismeretlen, száraz meleg érződött, ami nem a dinamók gépi hőségéből eredt.
Alinda megszorította János karját. Nem a félelem tartotta vissza, hanem annak a felismerése, hogy az eddigi életük végérvényesen lezárult. A kolónia szigorú rendje megvédte őket a fizikai pusztulástól, de elvette tőlük az önálló létezés jogát. Most, a lezárt L-szektor küszöbén állva kellett szembenézniük a választással: vagy megtalálják a válaszkoppintás forrását és az elhallgatott múltat, vagy végleg eltűnnek a kolónia névtelen járataiban.