A cső túloldalán

A válaszkoppanás tompa rezgése még ott remegett a fémcsőben, de János már megragadta Alinda kabátjának ujját. A Sentinel sárga érzékelőfénye vészjóslóan pásztázta a rácsot; nem volt idő a tétovázásra. Hátrafelé kúszva, könyökön támaszkodva indultak el a szellőző szűk elágazása felé, ahol az elszívó ventilátorok mély morajlása elnyomta a mozgásuk zaját.
A kolónia szigorú napirendje szerint a váltásjelző sziréna perceken belül megszólalt. Ha a műszakváltás ellenőrzéséig nem érnek vissza a fekvőhelyeikre, a G-szektor szintfelelőse, Marika-g108 hiányolni fogja őket. Marika rettegett a büntetőpontoktól és a szintcsökkentéstől – ha meglátja az üres üzemidő-regisztert, a félelemtől hajtva azonnal jelentést tesz a felügyeletnek.
Alinda egy keskeny szervizrésnél állt meg, ahol a sötétben alig kapott levegőt. A nagymamája szavai jártak a fejében: az ember nem a pedálok hajtásától vagy az adagolt tápmasszától válik emberré, hanem attól a dacos döntéstől, hogy felkeresi a másikat a sötétben. A cső falán kapottjel nem gép volt. Élő kéz ütötte meg a vasat.
János óvatosan feszíteni kezdte az L-szektor belső karbantartó aknájának fedelét. A rozsdás csavarok alig hallhatóan recsegtek, ahogy a résen átszivárgott a lezárt zóna dohszagú, langyos levegője. Odaát nem a Sentinellek fémes tisztasága, hanem a felhalmozott por és a bent rekedt emberi élet nyoma fogadta őket.