A csőben ébredő ritmus

János lassan visszahúzta a kezét a szervizajtó rozsdás reteszéről. Tudta, hogy a Sentinellek optikai lencséi a legkisebb hirtelen mozdulatot is érzékelik a nyirkos homályban. Alinda felé fordult, s a sötétben egymás tekintetét keresték. A lány szívverése szinte felerősödött a szellőző szűk fémcsövében, de a bénító ijedtség helyét lassan valami egészen más vette át: a dacos tettvágy.
– A nagymamám mindig azt mesélte, hogy a vas nemcsak hideg és kemény tud lenni, de jól vezeti a hangot is – suttogta Alinda, és közelebb hajolt a járat alján végigfutó vastag csőhöz. – Ha a levegőben meglátnak a robotok, a fémben kell üzennünk a sötétbe zártaknak.
János megértette a lány szándékát. Óvatosan előhúzott a zsebéből egy kopott rézcsavart, amit még a C-szektor szerelési hulladékából mentett meg. Hármat koppantott a hideg csőfalra – ritmikusan, ahogy a kolónia régi munkásai üzentek egymásnak a veszélyesebb műszakokban. *Kopp-kopp-kopp.* A fémes rezgés tompán, de meglepően tisztán csengett végig a vezetékrendszeren, egyenesen az L-szektor elszigetelt tömbjébe futva.
Az egyik Sentinel mechanikus feje hátborzongató lassúsággal fordult a szellőzőrács felé, sárga érzékelőfénye átszelte a szálló porszemcséket. A két fiatal megdermedt, lélegzetüket is visszafojtva lapultak a fémlemez mögé. Ám mielőtt az Őrszem közelebb lépett volna, a cső mélyéről, messziről egy halk, szabályos válasz érkezett: *kopp-kopp*. Valaki a zárt szektor sötétjéből visszajelzett. A lázadás apró szikrája átugrott a rácsokon.