A nevek suttogása

Alinda a porlepte műszereket bámulta, melyek régmúlt idők szellemképeiként pislákoltak a félhomályban. János szavai visszhangoztak a fejében: „Hogyan lettünk mi… ilyen.” A nagymama történetei, az L656 halála, a kézzel karcolt nevek a bádogfalon mind egybefonódtak, fojtogató hálóként szorítva össze a szívét. Érezte János feszültségét, amint a gombokon kutatott, a tekintetében ott lüktetett a félelem, és a kétségbeesett akarat, hogy megtalálja a kiutat. A saját reményüket, a jövőjüket tartotta a kezében, és az idő valóban fogyott.
Alinda felemelte a tekintetét, és egy pillanatra János szemébe nézett. Nem szólt, de tekintetükben ott volt minden kimondatlan kérdés, minden elfojtott félelem. János aprót bólintott, mintha a lány csendes aggodalma megerősítette volna abban, hogy nem egyedül van ebben a harcban. Ez a rövid, néma pillanat erősebb volt bármely szónál, egyfajta kölcsönös bizalom és elszántság szövetségét pecsételte meg köztük, ami túlmutatott a jelenlegi reménytelen helyzeten. A kapcsolatuk, ami eddig is mély volt, most még jobban elmélyült a közös veszély árnyékában.
– Valami jelzésnek kell lennie – suttogta Alinda, hangja rekedtes volt a száraz levegőtől és a szorongástól. – A nagymama mindig azt mondta, hogy az Örökösök sosem hagytak semmit befejezetlenül. Mindig volt egy második réteg, egy elrejtett üzenet. Talán… a nevek között?
János abbahagyta a műszerek tapogatását, és Alindára nézett. A lány szavai új gondolatot ébresztettek benne. Visszament a zsilipkapuhoz, és ezúttal nem a szerkezetet, hanem a közvetlen környezetét kezdte vizsgálni, azt a felületet, ahol Alinda korábban rábukkant az ősök karcolataira. A bádogfelületen, a nevek alatt, alig láthatóan, egy halvány, homályos mintázatot fedezett fel, mintha valaki ujjal rajzolt volna egy szimbólumot a porba. Nem volt ez egyértelmű jel, inkább egy sejtelem, egy elmosódott nyom, ami talán egy irányba mutathatott.