A néma viharok emlékezete

A pedálok nehézkesen lendültek mozgásba, s a csarnokot szinte azonnal elárasztotta a több száz dinamó fémes, lüktető morajlása. Alinda combjaiban élesen felizzott az első másodpercek ellenállása, ahogy a lánc áttétele megragadta a mozgási energiát. A lány felvette a megszokott ütemet, de ahelyett, hogy átadta volna magát a gépies hipnózisnak, ujjai egy óvatlan pillanatban a ruhája alá nyúltak, hogy megérintsék a felhevült sárgaréz tárgyat.
A nagymama szavai még ott keringtek a szellőzőnyílásokból áradó langyos léghuzatban. A kinti világról szóló mesékben a szél nem szűk fémcsöveken keresztül érkezett, és nem oxigénszegény páraként telepedett az emberek arcára, hanem gát anyagtalanul száguldott végig a végtelen zöld mezők felett. Alinda a légzését nem a dinamó percenkénti hatvanas fordulatszámához igazította, hanem ehhez a képzelt, szabad légáramlathoz.
Az őrszem nesztelenül gördült végig a szektorok közötti folyosón. Optikai lencséi vörös négyzethálót vetítettek a padsorokra, árgus szemekkel mérve a hatékonysági mutatókat. A gép nem tűrte a ritmusváltást; a kimaradó ütem fáradtságot jelentett, a hirtelen kiugrás pedig energiapazarlást. Alinda mégis, a dac apró szikrájaként, egyetlen mikroszekundumpontra megtorpantotta a pedált, mielőtt újra felvette volna a kötelező tempót.
A nagymama három sorral odébb dolgozott, takarékos, megfontolt mozdulatokkal. Az idős asszony megtanult együtt élni a rendszerrel, ám valahányszor a tekintetük találkozott a szürke oszlopok erdején át, Alinda meglátta benne a tiltott tudás tüzét. Ez a tudás veszélyesebb volt minden fizikai ellenszegülésnél: annak emléke, hogy a világ egyszer már volt szabadabb, mint ez a betonba zárt kaptár.
Ahogy a tejsav szorítása tompa fájdalommá szelídült a lábaiban, Alinda a mellkasához lapuló fém nehézségén keresztül érezte a kinti égbolt ígéretét. A gépóriások kiszámíthatták a teste kalóriaigényét és a leadott kilowattokat, de arra nem volt algoritmusuk, amit a szabad szél jelentett egy tizennégy éves lány képzeletében.