A néma szövetség

A szervizfolyosó nehéz csendje lassan visszaszivárgott a fülkébe, ahogy az Őrszem fémes léptei végleg elhaltak a távolban. Kovács halkan kifújta a levegőt, majd óvatosan elhúzta a fémreteszt. Mögötte János lépett be a szűk helyiségbe, arcán a feszültség szürke árnyékával.
– Elmúlt – suttogta a fiú. A hangja még szaggatott volt a riadalomtól, de ahogy a tekintete találkozott Alindáéval, a szemeiben a rettegést felváltotta valami egészen más. Egyetlen bizonytalan lépéssel közelebb lépett a lányhoz, teljesen figyelmen kívül hagyva a kolónia rideg szabályait, amelyek szigorúan tiltottak minden felesleges fizikai közeledést.
Alinda nem mozdult. A fiú felé nyújtott, reszkető keze és a tenyeréből áradó melegség megállította benne a levegőt. Ebben a fagyos betonvilágban az emberi érintés veszélyes luxusnak számított, János mégis óvatosan rázárta a kezét Alinda hideg ujjaira.
– Nem hagytalak volna egyedül – mondta halk, de szilárd hangon. Egy apró, simára kopott kavicsot csúsztatott a lány markába, amit még a generátorok alatti törmelékből halászott ki napokkal ezelőtt.
Nagymama halk sóhajjal nézte őket a sötét sarokból, míg Teréz döbbenten figyelte a mozdulatot. Alinda szorosan rácursította ujjait a kis kőre. Ahogy János szemébe nézett, megértette, hogy a kolónia nem a gépekkel láncolja le őket, hanem azzal az elszigeteltséggel, amit beléjük nevelt. Ebben a szűk fülkében azonban a magány fala résnyire megrepedt.