A betonba zárt örökség

A retesz fémes koccanással ugrott a helyére. Nagymama nyirkos, reszkető tenyere megragadta Alinda csuklóját, és a fülke leghátsó, legsötétebb sarkába húzta a lányt. Teréz a sarokban kuporgott, lélegzetvisszafojtva hallgatta a folyosóról beszűrődő lépteket. A nehéz, gépies dobbanások megálltak a kapcsolótábla előtt.
– Áramingadozás a C-4-es szektorban – reccsent meg az Őrszem szintetikus hangja a vasajtón keresztül. – Magyarázatot kérek.
– Csupán átmeneti terheléscsúcs – felelte Kovács hangja. Tárgyilagos volt, feszült, de mentes minden ingadozástól. – Az új alany felvette a munkaritmust. A transzformátorok stabilak.
A csend ránehezedett a fülkére. Nagymama közelebb húzta magához Alindát, mintha a saját testével akarhatná elrejteni őt a betonfalak tövében.
– Kétszáz éve – suttogta a nagymama olyan halkan, hogy a hangja alig terjedt tovább a leheletnél. – Kétezer-ötven óta zárva vagyunk ide lent. Az én nagyszüleim még látták a nyílt eget, de nekünk már csak ez a szürke beton meg a dinamók zúgása jutott. Megtanultunk engedelmeskedni, mert azt hittük, nincs más lehetőség.
Alinda visszanézett az öregasszony megtört szemeibe. A kolónia nem csupán fémből és kábelekből épült: a félelem tartotta össze generációk óta. Amikor az Őrszem nehéz léptei végül távolodni kezdtek a folyosón, Alinda szorosan megszorította a Nagymama kezét, de a tekintete már a retesz rése felé fordult.