A néma jelenlét

A hűvös, rozsdás csővezetékek csapdájában a léptek neszét elnyelte a mélyből feltörő gépzúgás. János haladt elöl, magabiztosan, bár minden egyes megreccsenő fémlemezre összerándult a háta. Alinda a 84-es-alany kezét fogta, aki még mindig remegett, de szótlanul követte őket a koromsötét vájatban.
A szűk folyosó hirtelen kiszélesedett egy rég elhagyatott szellőzőcsomópontnál. Ott azonban nem a szabadság szele fogadta őket, hanem a megmerevedett csend. A sarokban, egy fémvázas tartóoszlopnak támaszkodva egy kiszolgáltatott, munkásruhás alak ült. Mozdulatlan volt, teste már elveszítette minden melegét.
János intett a lányoknak, hogy álljanak meg, de Alinda óvatosan közelebb lépett. Az öreg szemei nyitva voltak, de már nem tükröztek semmit. A csuklóján lévő azonosító pánt fakó sárgán pislákolt, rideg jelzést küldve a központnak: az életfunkciók megszűntek, az alapanyag hasznosításra vár. Semmi gyász, semmi búcsú, csak egy gépies adatsor a hálózatban.
– Ez lett belőle… – suttogta Alinda, és megrázta a hideg. Eszébe jutottak Nagymama régi meséi azokról az időkről, amikor az ember elmenetelét még virágok, könnyek és halk imák kísérték, nem pedig egy automata hulladékkezelő kar.
– Nincs időnk gyászolni – mondta János élesen, bár tekintetében felvillant a mély fájdalom. – Ha az Őrszem rátalál a jeladójára, minket is beér.
A 84-es-alany dühösen rácsapott az elhunyt pántjára, kioltva az utolsó pislákoló fényt is. A sötétben most először nem a düh, hanem a megállíthatatlan elmúlás árnyéka nehezedett rájuk, ahogy továbbosontak a néma járatokban.