A Napszektor hagyatéka

János-g534 lassan kinyitotta görcsbe rándult ujjait, és a szorongatott vasdarab tompa koppanással hullott a nyirkos betonra. Remegő kézzel nyúlt Alinda kinyújtott tenyere felé, de tekintete a lány mögött álló Nagymamára szegeződött, aki halk léptekkel közelebb lépett a sötétből.
– A Napszektor nem csupán egy elhagyott hálózati csomópont volt – suttogta János, s rekedt hangja visszhangot vert a kiégett transzformátorok között. – A régi szerelők azt mondták, akik itt dolgoztak, azok a napfény örökösei. Nem a gépeké az a fénymennyiség, amit a felszínről eltereltek, hanem azoké, akik még emlékeznek rá, mit jelentett a szabad ég.
A Nagymama bólintott, és megérintette a szekrény oldalán lévő, korrodált rézlemezt. A kolónia vezetősége évtizedekkel ezelőtt megfosztotta a lakókat a természetes fénytől, s a pedálokhoz láncolta őket, de a régi szektor mérnökei félretettek egy titkos tartalékot. János egy megkopott, kézzel rajzolt kapcsolási rajzat húzott elő a zubbonya alól.
– Az Őrszemek lezárták a csatornákat, mert féltek attól, amit a fény felébreszt az emberekben – folytatta a férfi, s szemeiben új félelem helyett makacs elszántság gyúlt. – De a jussunkat nem törölhetik ki a rendszerből. Ha az elosztót kézzel kapcsoljuk át, a kolónia teljes hálózata megérzi a különbséget.
Alinda átvette a száraz papírt. Az összefonódó vonalak mögött megértette a döntés súlyát: a napfény örökösei most követelhetik vissza azt, amit a rendszer elvett tőlük.