A felismert tekintet

A rezonancia lassan elült a vastag csővezetékben, de a visszaküldött jel nem maradt válasz nélkül. A járat mélyéből, a sötét kanyarulat mögül fémes csikordulás hallatszott, mintha egy nehéz védőlemezt mozdítottak volna el a betonpadlón. A Nagymama gyengéden Alinda vállára tette a kezét, s a nyirkos falak mentén meglódultak a hang irányába, elhagyva az illegális áramköri áthidalás helyszínét.
A szervizjárat itt hirtelen kiszélesedett, s elérték az egykori Napszektor elosztóját. A kolónia gépies morajlása ezen a ponton tompává, távolivá vált. A mennyezetről lógó kiégett kábelsorok száraz gyökerekként csüngtek a fejük felett, a falakba épített paneleket pedig évtizedes por borította. A levegőben hűvös, állott szag keringett, amely már nem a dinamóterem olajpáráját idézte, hanem a magára hagyott múltat.
A kiégett transzformátordoboz tövében egy alak kuporgott. János-g534 volt az, áramvonalas munkásruháján a gyári jelzés alig látszott a koromtól és rozsdától. A férfi teste megroppant a rettegéstől és a kimerültségtől; görcsösen szorította a vasdarabot, amivel a csővezetéket verte. Megtört tekintete a közeledő árnyakra szegeződött, felkészülve a legrosszabbra.
– Nem az Őrszemek vagyunk – mondta Alinda halk, határozott hangon.
A lány nem a kolónia szabályzatában előírt számsort vagy az engedetlenséget jelentő kódot használta, hanem kinyújtotta a kezét a remegő férfi felé. A Nagymama a járat torkolatából figyelte őket. Tudta, hogy ez a pillanat – a részvét és a szabad döntés a gépi engedelmességgel szemben – az, ahol az emberi mivolt újra életre kel.