A napfény követelése

A fém hajtókar hideg reszelése égette Alinda tenyerét, ahogy emberfeletti erővel tartotta szinten a wattmérőt a nagymamája helyett. Combjaiban izzó fájdalom feszült, de a mennyezeti lámpa zöld fénye nem aludhatott ki. Az Őrszem nehéz, szürke léptei lassan távolodtak a vizes betonon.
– Ne hagyd abba a mozgást, nagyi... ha megállsz, az optika azonnal visszafordul – lihegte a lány, fojtott, rekedt hangon.
– Jól csinálod, kicsim – suttogta az öregasszony, és óvatosan visszatette a lábát a forgó pedálra, hogy átvegye a teher egy részét. – Csak a gép ritmusa számít. Más nem létezik.
– L656 azt mondta a műszakváltáskor a csővezetéknél... – Alinda hangja elcsuklott a gőztől és a kimerültségtől, szeme a félhomályba révedt. – Azt mondta, mi vagyunk a napfény örökösei. Hogy a régi világban a fény ingyen járt mindenkinek, nem az Őrszemek osztották porciókban.
A nagymama riadtan pillantott körbe, bár a szektor ezen része kihalt volt.
– Psszt! L656 veszélyes dolgokat beszél. A Generátor egységben a tiltott érzések és az ilyen mesék egyenesen a selejtezőbe visznek! János is figyelmeztetett már, hogy az Őrszemek a gondolatot is mérik.
– De L656 másképp néz rám, nagyi! – dacolt Alinda, miközben a wattmérő mutatója vészesen megremegett. – Nem úgy tekint rám, mint egy bioakkumulátorra. Miért nem jár nekünk a nap?
– Mert az örökösök rég meghaltak, Alinda. Nekünk csak a wattok maradtak – felelte szomorúan a nagymama, és együtt taposták tovább a csikorgó vasat.