A menedék mélyén

A rozsdás szervizakna alján János gyengéden leültette Alinda élettelennek tűnő testét egy kábeldob mögötti védett sarokba. Az új lakó remegő kézzel húzta maga után a vastag szigetelőlemezt, kizárva a felülről szűrődő fémhangokat. A vakzóna dohos csendjében a kolónia megszokott zúgása csak távoli, tompa morajlásként létezett.
– Kik voltak ők? – suttogta a jövevény, miután a lány erőtlen csuklójára szorította az ujjait. – Miért tette ezt egy ismeretlenért?
János a zsebébe nyúlt, s kihúzott egy megtört szélű, elszíneződött papírlapot, amit Alinda az áramköri doboza alatt rejtegetett. Nemcsak a nagymama emlékei éltek a lányban: a családja három generáción át őrizte az elnyomás előtti élet nyomait. A szüleit még a kilencvenes szektor átépítésekor sorolták át a nagyfeszültségű ágyakba, ahonnan senki sem tért vissza. Alinda egyedül maradt az öregasszonnyal, aki meleglevegő-fúvókák helyett a nyári szélről és az igazi napfényben nevelkedett fákról mesélt neki.
– Az utolsó család volt ebben a blokkban, amelyik nem felejtette el, honnan jöttünk – felelte János, miközben bereteszelte az akna alsó biztonsági zárát. – A szülei energiájából épült az L-szektor, de ő nem hagyta, hogy téged is megegyen a gép.
A lány mellkasa lassan, ritkásan emelkedett. János tudta, hogy a kolónia adatbázisa már törölte Alinda számát, így az Őrszemek nem keresik a testét. Ám felettük a csövek melegedni kezdtek; az automata rendszer megkezdte az újraindítást. János az új lakó felé fordult, s a vakzóna mélyebb, ismeretlen alagútjai felé mutatott.