A mélyből jövő hang

Nem a gépi hidegség szólt a membránokból, hanem egy rekedt, köhögéstől szaggatott emberi hang. Idelent, a hármas generátorgépteremben, ahol a lábunk alatt remeg a vasplatni a szüntelen pedálozástól, mindannyian felkaptuk a fejünket. Ismerem ezt a hangot. Ez a vén Gábor bácsi volt, aki már harminc éve tapossa a dinamót, és akinek a tüdejét már rég kikezdte a hűtőfolyadék gőze.
— Nem hagyjuk! – recsegte Gábor a rendszerbe vágott szükségcsatornán át, amit a karbantartó barátaink hegesztettek össze titokban, miközben az Őrszemek optikái másfelé néztek. — Hallunk titeket, kislány. Halljuk a nagymamát is. Idelent, a sötétben nemcsak áramot termelünk, hanem emlékezünk is. Nem vagy egyedül!
Az Őrszem-3 vörös szenzorai vadul villogni kezdtek, ahogy megpróbálta lokalizálni a betörés forrását. De a kolónia igazi ereje nem a chipekben van, hanem a megkérgesedett tenyerekben. A szomszédos soron Teréz, a háromgyerekes anya, akinek a legkisebbjét múlt hónapban vitték el optimalizálásra, még keményebben kezdte taposni a pedált, hogy túlterhelje a helyi elosztót, ezzel elfedve Gábor bácsi jelét.
Alinda arca megváltozott. A düh, ami az imént még a nagymamája ellen hajtotta, most átadta a helyét valami másnak: a felismerésnek, hogy a rabságunk hálója sokkal nagyobb, de a lázadásunk fonala is messzebbre ér, mint hitte. A nagymama reszkető kézzel nyúlt a kislány felé, és ebben a mozdulatban ott volt mind a százezer munkás névtelen nyomorúsága és méltósága, akik a föld alatt tartják életben ezt a monstrumot.
— Kapcsoljátok le a hármast! – kiáltotta még Gábor a mikrofonba, mielőtt egy fémes csattanás elnémította volna a hangszórót. Az Őrszemek már indultak is a gépház felé. Mi pedig, a pedálok mögött ülő szürke tömeg, szorosabbra zártuk a sorainkat. Ha Alindának sikerül elérnie azt a vörös vezetéket, a mi verejtékünk nem volt hiábavaló. Egyetlen névtelen arc vagyunk a sötétben, de most mindannyian őt nézzük.