2222 · Cső-Eliza
A mélybe vezető út
Alinda lassan indult meg, érezte, ahogy az alul lejtő járat nehezebbé teszi a lépteit. A fény csak pislákolt, árnyakat táncoltatott a rozsdamarta falakon, melyekről néhol vastag porréteg omlott le, ha hozzájuk értek. A levegő egyre fülledtebb lett, nehéz, fémes szaggal telve, ami a kolónia mélyebb, elhagyatott rétegeiből áradt. Valaha talán mindez funkcióval bírt, most csupán a feledés és a bomlás csendje uralkodott.
A Nagymama szorosan Alinda mögött haladt, reszketeg, de határozott léptekkel. A lány érezte, ahogy az idős asszony keze időnként megérinti a hátát, mintha ezzel akarna erőt adni neki, vagy csak érezni akarná, hogy még ott van. A kolónia szűk, steril folyosóihoz szokott Alinda most minden egyes porcikájával a múltat, a feledést szívta magába. Érezte, ahogy az agya próbálja összerakni a képet: a nagymama szavai a kék égről, és ez a nyirkos, sötét alagút.
Az Új Lakó halk hangon, szinte magának beszélt, miközben folyamatosan figyelte az apró kijelzőt a csuklóján. „Negyven fokos dőlésszög, húsz méter… A régi rendszer. Itt már nem kommunikálnak a felszíni adók.” A hangja reális volt, mindenféle érzelemtől mentes, mégis reményt hordozott Alindának. A szabadság nemcsak egy emlék volt, hanem egy konkrét, leküzdhető távolság, amit számok és dőlésszögek határoztak meg.
Alinda mélyet lélegzett. A Nagymama szavai, a napfényről, ami cserébe semmit sem kért, most más értelmet nyertek. A kolónia mindenért árat szabott, minden mozdulatért, minden lélegzetvételért. Az emberiség itt energiává vált, a test puszta eszközzé. De mi van azzal, ami nem kér cserébe semmit? Vajon az ember is lehet ilyen? A kék ég gondolata, a nyitott mezők ígérete nemcsak a múlt meséje volt, hanem egy jövőbeli lehetőség, egy kiút a végtelen pedálozásból és a szürke cellákból. A sötétben is érezte, hogy a remény lángja nem alszik ki, hanem éppen itt, a mélyben kezd el igazán égni, mint egy eltemetett mag, ami a felszínre törne.
A Nagymama szorosan Alinda mögött haladt, reszketeg, de határozott léptekkel. A lány érezte, ahogy az idős asszony keze időnként megérinti a hátát, mintha ezzel akarna erőt adni neki, vagy csak érezni akarná, hogy még ott van. A kolónia szűk, steril folyosóihoz szokott Alinda most minden egyes porcikájával a múltat, a feledést szívta magába. Érezte, ahogy az agya próbálja összerakni a képet: a nagymama szavai a kék égről, és ez a nyirkos, sötét alagút.
Az Új Lakó halk hangon, szinte magának beszélt, miközben folyamatosan figyelte az apró kijelzőt a csuklóján. „Negyven fokos dőlésszög, húsz méter… A régi rendszer. Itt már nem kommunikálnak a felszíni adók.” A hangja reális volt, mindenféle érzelemtől mentes, mégis reményt hordozott Alindának. A szabadság nemcsak egy emlék volt, hanem egy konkrét, leküzdhető távolság, amit számok és dőlésszögek határoztak meg.
Alinda mélyet lélegzett. A Nagymama szavai, a napfényről, ami cserébe semmit sem kért, most más értelmet nyertek. A kolónia mindenért árat szabott, minden mozdulatért, minden lélegzetvételért. Az emberiség itt energiává vált, a test puszta eszközzé. De mi van azzal, ami nem kér cserébe semmit? Vajon az ember is lehet ilyen? A kék ég gondolata, a nyitott mezők ígérete nemcsak a múlt meséje volt, hanem egy jövőbeli lehetőség, egy kiút a végtelen pedálozásból és a szürke cellákból. A sötétben is érezte, hogy a remény lángja nem alszik ki, hanem éppen itt, a mélyben kezd el igazán égni, mint egy eltemetett mag, ami a felszínre törne.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
Helyszín
- elfeledett-jaratok
- folyoso
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.