A méltóság szilánkjai

Kovács őrszem sisakrostélya mögül nehéz, szaggatott légzés hallatszott. A fegyver csöve egy árnyalatnyit megereszkedett, ahogy az őr tekintete találkozott Alinda tekintetével. Abban a hallgatag másodpercben megremegett a páncél szigora: Kovács sem volt gép, csupán egy rettegő lény, akit a hálózat fegyelme tartott rabságban.
– Menj! – sziszegte Kovács halkabban, mint ahogy a szabályzat előírta. – Mielőtt az automatika lerögzíti az azonosítódat.
Alinda megfordult, és a hideg fémfalak mentén visszasietett a C-szektor kihalt járataiba. A léptei kopogása mögött ott lüktetett a felismerés: a kolónia hiába számlálta wattokban és metabolikus kvótákban a testüket, az őr döntése nem a rendszerből fakadt. Egyetlen apró, emberi gesztus volt ez a gépesített világban.
A szűk fülkébe érve Nagymama már ébren ült a vaságy szélén. Gyengéden megfogta Alinda nyirkos kezét. A repedezett tenyér melege éles ellentétben állt a szektor hideg vascsöveivel.
– Látják a számunkat, de minket nem látnak – suttogta Alinda elszoruló torokkal. – Csak üzemanyag vagyunk a dinamóknak.
– Amíg tudod, kinek a nevét őrzöd, nem vagy üzemanyag – felelte Nagymama halkan. – A gép csak az izmaid erejét veheti el, a méltóságodat nem. Attól leszel ember, amit a hajsza ellenére sem felejtesz el.