A méltóság mészrétege

A borostyánszínű derengésben megnyíló lejtős átjáró fojtott meleget árasztott magából. János lépett be elsőként a boltíves résen, a karbantartói kártyát szorosan a markában tartva, míg Alinda és az új lakó óvatos léptekkel követték. A falakon a vastag rozsda alatt régi, kézzel vésett vonalak rajzolódtak ki: nem a kolónia bürokratikus precizitásával szedett kódok, hanem emberi kéz bizonytalan, mégis eltökélt mozdulataival vágott jelek.
– Nem a dinamók tartják életben az embert – suttogta Alinda, ahogy ujját egy mélyebb karcolásra illesztette. A csatorna megszokott fémszagát itt felváltotta a száraz por és a felhalmozódott hő illata. – A kolónia napirendje csak a testet mozgatja. Úgy bánnak velünk, mint a cserélhető alkatrészekkel: amíg pörög a pedál, van jogunk a fejadaghoz. De a gép nem tudja, mi a választás.
– Aki nem engedi, hogy puszta erőforrássá fokozzák le, az marad ember – felelte az új lakó, halkan figyelmeztetve őket a járat alján felgyülemlett törmelékre. – Nem a puszta lélegzetvétel számít, hanem az, hogy mit kezdesz a veszéllyel.
A járat mélyén egy elhagyatott megfigyelőfülke sötétlő körvonalai bontakoztak ki. János megtorpant a kábellel átszőtt, néma konzol előtt. Tudták mindannyian: a visszatérés a megszokott gépies munkába biztonságot jelentene, ám ebben a zárt térben meghozott döntésükkel végleg átlépték a névtelen engedelmesség határát.