A fény joga (2)

A szellőzőből áradó hűvös huzatot követve mélyebbre nyomultak a nyirkos, szűk alagútban. A levegő lépésről lépésre melegebbé és szárazabbá vált, ahogy a régi szigetelésű csővezetékek mentén haladtak. János a kártyát a tenyerében szorítva tapogatta le a falak repedéseit, miközben Alinda a csövekre karcolt, kopott jeleket pásztázta.
Egy szélesebb elágazásnál a csővezetékek vastag köteggé fonódtak össze. A rozsdás elosztódoboz vastag fedelén egy sárgarézből formált, elszíneződött napkorong szimbóluma derengett fel a gyenge fényben. Az új lakó megtorpant, és ujját óvatosan a megkopott fémre fektette.
– A felső szektorok régi elosztója – suttogta a jövevény. – Odalenn a pedálok mellett úgy emlegették őket: a Napfény Örökösei. Azok a régi munkások, akik szerint a fényhez és a meleghez mindenkinek joga van, nem csak a rendszert kiszolgáló elitnek.
– A nagymama is mesélt róluk – bólintott Alinda, ahogy közelebb lépett. – Azt mondta, ők még tudták, milyen volt a természetes napfény a kolónia lezárása előtt. Nem engedték, hogy az Őrszemek kisajátítsák a tartalékokat.
János a karbantartói kártyát az elosztó rejtett illesztékébe nyomta. A régi relé halk kattanással éledt újjá. A falban futó szunnyadó vezetékben meleg, borostyánszínű fény izzott fel, megnyitva előttük egy biztonságos, lenti járatot.