A méltóság mértékegysége

János feltolta a szellőzőrácsot, és áthúzta magát a szűk alagúton. Alinda szorosan mögötte haladt, miközben a térdét horzsoló fémlemezek hideg vibrálása végigremegett a testén. A szektorfelügyelő elhaló szirénázása és az új lakó kiabálása lassan elenyészett mögöttük a poros, vak sötétségbe burkolózó járatban.
Egy keskeny szervizöbölben álltak meg, ahol a párologtató csövek vastag rozsdaréteget növesztettek. János az ajtókeretnek támaszkodott, és a tenyerét nézte, amelyen a zsíros gépzsír fekete barázdákat hagyott. Az új jövevény vakmerő mozdulata nem ment ki a fejéből; a kolónia kőkemény szabályai szerint a gépre mért ütés nem egyszerűen rongálásnak, hanem a kollektív metabolikus tápellátás elleni szabotázsnak számított.
– Meg fogják semmisíteni – mondta Alinda halk, töredezett hangon. A fal mentén lecsúszva ült le a hideg rácspadlóra. A mellkasára húzta a térdét, pontosan úgy, ahogy a nagymamájától látta gyerekkorában, amikor a régen élt emberekről szóló történetek kerültek elő. – De legalább nem pedálozott. Egyetlen másodpercig sem hagyta, hogy a gép szabja meg a ritmust.
János lepillantott a lányra. A kérdés, amit az elavult terminál adatmorzsái és a szektorban kitört zűrzavar ébresztett bennük, fojtogató súllyal ült a szűk térre. Mitől marad valaki ember ott, ahol az élet értékét kizárólag kalóriákban és feltöltött akkumulátorokban mérik? Ha valaki elutasítja a pedálokat, elpusztul; ha viszont végrehajtja a parancsot, lassan kiszívják belőle a tartást és a maradék emlékeit.
– A gépek nem értik a döntést – felelte János, és felnyúlt a fejük felett húzódó fővezetékhez. – Az Őrszem csak hibakódot lát, mert a logikája képtelen feldolgozni, ha valaki többre tartja az önbecsülését a napi adagnál. De nekünk mélyebbre kell mennünk, mielőtt a szektor teljes zárlatot kap.