A méltóság feszítővasa

A sötétségben való függőleges mászás hamar rávilágított az emberi anatómia legfőbb tervezési hibájára: a vádlikra, amelyek nem kaptak elegendő kenőanyagot a napi szintetikus masszából. A nagymama halkan morzsolódott a porban, megjegyezve, hogy a régi szép időkben az evolúció legalább egy tisztességes mozgólépcsőt kitermelhetett volna a kürtőkbe, ha már az észt sajnálták a tervezőktől. János próbálta tartani a tempót, miközben a zseblámpa haldokló fényével egy hatalmas, rozsdás ventilátorlapátot vett célba az elágazás felett. A kolónia gépies, pedálhajtotta rutinja messze járt, de a tüdőjükbe áramló hideg, gépzsíros levegő emlékeztette őket, hogy még mindig biológiai alapú, sérülékeny egységek.
– Mitől ember az ember? – lihegte l656, miközben megpróbálta beszorítani a feszítővasat a lassan forgó, életveszélyes lapátok közé. – Attól, hogy mászik a koszban, ahelyett, hogy békésen termelné az áramot a generátornál?
– Attól, fiam, hogy fáj a háta – morogta a nagymama lentről, miközben Alinda vállára támaszkodott. – A robotoknak sosem kell kenőcs a derekukra. Ez a valódi emberi méltóság.
A távoli mélyből ekkor furcsa, fojtott fémzörejek hallatszottak. Az Őrszemek lenti járőre észlelhette a nyomásingadozást. Nem a megszokott, magabiztos menetelés volt ez: a hangok ritmustalanul, szinte idegesen visszhangoztak a csöveken át. Az elnyomók, akik odalenn még dühösen osztották a büntetéseket, most láthatóan megriadtak a fentről jövő, szabályozatlan huzattól. Egy mérges Őrszem recsegő hangszórója parancsokat ugatott, de a többiek tétova, ijedt fémzaja tisztán átjött a szellőzőn.
Alinda megtörölte kormos homlokát. Jánosra nézett, akinek a feszültségtől megnyúlt az arca, de mégis kitartóan nyomta a feszítővasat a fogaskerekek közé. Talán pont ez volt az: nem a tökéletes pedálritmus, hanem a makacs, teljesen logikátlan akarat, hogy feljebb jussanak oda, ahol nincs szükség engedélyre a lélegzéshez. A ventilátorlapát végül fémes sikollyal megadta magát, és a szabad út megnyílt a fejük felett.