A fém rácsaiba zárt idő

A beszorult fémventilátor éles lapátjai között egyesével préselték át magukat a szűk, koromsötét járatba. Alinda ruhája beleakadt egy rozsdás csavarba, a szövet halk sikollyal szakadt el, de a lány meg sem moccant; a fáradtság már régen tompa zsibbadássá olvadt a tagjaiban. Egy elhagyatott, poros karbantartó platformra érkeztek, ahol a megrekedt, langyos levegőnek furcsa, fanyar szaga volt. A falon egy félig levált réztábla lógott, amelybe durva betűkkel vésték bele az alapítási dátumot: 2052 – II. lakósáv.
A nagymama remegő ujjaival végigsimította a hideg fémbe mart számokat. Az ő nagyszülei még emlékeztek a fű illatára és a tágas, kék égre, de Alinda és János számára a világ mindig is ebből a csőrendszerből, a pedálok monoton kattogásából és a szintetikus massza ízéből állt. 2050 óta a bezártság nem büntetés volt, hanem maga a létezés egyetlen megkérdőjelezhetetlen formája, egy öröklött fogság, aminek a falain túl nem várt rájuk semmi.
– Apám azt mondta, az első generáció még sírt a sötétben – suttogta l656, miközben a platform szélén állva próbálta felmérni az előttük tátongó mélységet. – Mi már csak az akkumulátorok halk zümmögését halljuk. Nekünk ez a csend.
János-g534 haldokló zseblámpájának sárgás fénye egy nehéz, kézzel nyitható zsilipkapura esett a folyosó végén. Az L-lakó-szektor vészkijárata volt az, de a mechanika évtizedek óta rozsdásodott a magányban. Mögöttük, a mélyből újra felhangzott az Őrszemek fémes, ritmustalan kopogása; a hajsza nem ért véget, a fém rácsaiba zárt idő pedig fogyott.