A méltóság ára — más fényben

Három árnyék csusszant ki a dermedt L-szektor homályos folyosójára. L656 bizonytalan léptekkel követte Alindát, míg János-G534 idegesen tekintgetett hátra a távolodó Őrszem-3 vörös fénycsíkja felé. A szervizjárathoz vezető fémlemez-ajtónál azonban nem várt akadály fogadta őket: a nagymama kucorgott a szűk beugróban, vékony rongyaiba burkolózva.
– Megőrültél, Alinda? – ragadta meg a lány karját a szikár, remegő öregasszony, szemeiben tiszta rettegéssel. – Hová viszed őket? A rács mögött legalább adnak masszát! Ha átlépitek a szektorkatartót, az Őrszemek darabokra tépnek titeket!
– Engedj el! – fújtatott Alinda fojtott, dühös hangon. Belső indulata elöntötte a fejét; gyűlölte a meghunyászkodó félelmet, ami nemzedékek óta nyomorította a családját. – Ez nem élet! A pedálok felett megfagyni, gépként kiszolgálni a hálózatot... mitől lennénk így emberek? Csak alkatrészek vagyunk nekik!
– De élünk! – sziszegte a nagymama, és próbálta Alindát visszahúzni a cellák biztonságosnak hitt homályába. – Az ember az, aki túléli! Maradj meg, Alinda, ne dobd el az életed valami fenti tündérmeséért!
– A túlélés nem elég! – vágta rá meggondolatlanul Alinda, és durván lesöpörte az öregasszony kezét. Anélkül, hogy megnézte volna a falon vibráló optikai érzékelőt, elszánt dühvel lerántotta a szervizakna nehéz, rozsdás karját. A fém csikordulása élesen visszhangzott a fagyos csőjáratban, azonnal riadókészültségbe helyezve a szektor szellőzőit.