A megtagadott nyugtázás

A szellőző zúgása hirtelen ritmust váltott, ahogy a kolónia automatizált rendszerének éjszakai ellenőrzési ciklusa elindult. A falba épített fémszenzor piros fényről sárgára váltott – a cella lakóitól az óránkénti nyugtázó gomb megnyomását követelve.
Alinda lassan felállt a fekhelyről. Haragja már nem vak düh volt, hanem hideg, eltökélt elszántság. Ahelyett, hogy a szabványos kék panelre helyezte volna a tenyerét – ahogy a napirendi szabályzat előírta –, a lány megtorpant. Öklét felemelve három rövid, ritmikus ütést mért a szellőzőrács alatti rézcsőre. A fémes hang végigrezgett a csőhálózaton, pontosan válaszolva arra a suttogó kopogássorozatra, amely a szomszédos szektorból érkezett az imént.
János azonnal elrugaszkodott az ajtófélfától. Szeme tágra nyílt a felindulástól; pontosan tudta, hogy a tiltott frekvenciájú kódolt kopogás az Őrszemek jelenlétében azonnali leválasztással jár.
– Mit művelsz? – sziszegte fojtottan János, megragadva Alinda csuklóját, de a lány nem küzdött, csak egyenesen ránézett.
– Nem nyomom meg – felelte Alinda halk, vágó hangon. – Nem vagyok áramforrás.
A nagymama mozdulatlanul ült a fekhelyen, reszkető kezét a mellkasához szorítva. A szobában pattanásig feszült a levegő: a hálózat nem kapta meg az engedelmességi jelet, s a falon lévő szenzor vészjóslóan villogni kezdett.