A megőrzött méltóság

János az ajtó fémszegélyének dőlt, feszült figyelemmel hallgatva a folyosó távoli zúgását. Bár a harag még mindig pattanásig feszítette az izmait, tudta, hogy a cella mikrofonjai a legkisebb emelt hangra is riasztják az Őrszemeket. Alinda a fekhely szélén ült, ökleit a szürke pokrócba fúrva próbálta visszatartani a kitörni készülő indulatot.
A nagymama lassan kitakargatta reszkető ujjait, és óvatosan Alinda kézfejére fektette a tenyerét. A lány megrezzent a hideg érintéstől, de nem húzta el a kezét.
– A dédnagymamám még tudta, mi az – suttogta az öregasszony olyan halkan, hogy a hangja szinte egybeolvadt a szellőző egyenletes zümmögésével. – A húszas években az emberek még nem a generátoroknak éltek. Nem azért születtek, hogy árammá alakítsák a testük melegét a pedálok felett.
Alinda felnézett. Dühös tekintetében felcsillant valami gyerekes kíváncsiság, amit a kolónia katonás napirendje sem tudott teljesen kiölni belőle.
– Akkor mitől volt valaki ember? – kérdezte a lány éles, fojtott hangon.
– Attól, hogy választhatott – felelte a nagymama, és szemei előtt felderült a másodkézből kapott múlt emléke. – Ha fáradt volt, megállt. Ha szeretett valakit, nem kért engedélyt a rendszertől. Az ember nem alkatrész a hálózatban, Alinda. Az ember az, aki akkor is megőrzi a méltóságát, ha a falak elnyelik a szavait.
János feléjük pillantott a sötétből. Nem szólt rájuk, de szigorú tekintetében a tiltakozás helyét átvette a megadás: a fülke szűkös levegőjében a megőrzött emlék szikrája most erősebben izzott, mint a falakon pislogó szenzorok fénye.