A megnyílt rés

A szűk szervizalagút falán egy rozsdás hangszóró csattant fel: L656 gépies, torzított hangja törte meg a sötétséget. A hálózat túlterheltsége ellenére a rendszer észlelte János pirosra váltott azonosítóját, és azonnali reteszelést rendelt el a szektorban. Egy vastag, acél zárólemez csikordult meg felettük, és lassan megindult lefelé, elvágva a továbbvezető utat a mélyebb járatok felé.
– Menjetek tovább! – csattant fel János, hangjában kétségbeesett haraggal. – Velem nem juttok át! A kódom piros, az én jelenlétem miatt zár le az egész folyosó!
János vissza akart fordulni a sötétbe, hogy magára vonja a közeledő őrszemek figyelmét, de Alinda rávágtatott és megragadta a férfi karját. A lány szeme dühvel és hajthatatlansággal égett a félhomályban. Nem volt hajlandó átengedni őt a gépies végzetnek.
– Nem hagyunk itt! – vágta rá Alinda élesen, rászorítva ujjait János ruhájára. – A gépek számon tartanak minket, de mi nem alkatrészek vagyunk. Ha most lemondunk rólad, semmivel sem vagyunk különbek a pedálokat hajtó automatáknál!
A Nagymama sem habozott: Őrszem-3 fémkarjára csapott, megparancsolva a megszeppent gépnek, hogy ékelje be magát a leereszkedő zárólemez alá. A rozsdás ízület recsegve feszült meg, de a nyílás elég nagy maradt ahhoz, hogy átpréseljék magukat. János Alinda tekintetébe nézett, és a lány szilárd dühében megértette: az emberré válás nem a puszta túlélésről szól, hanem arról a döntésről, hogy senkit sem hagyunk hátra.